MENJÜNK ÁT A TÚLSÓ PARTRA
(Márk 4:35-41)
Azután monda nékik azon a napon, a mint este lőn: Menjünk át a túlsó partra. Elbocsátván azért a sokaságot, elvivék őt, úgy a mint a hajóban vala; de más hajók is valának vele. Akkor nagy szélvihar támada, a hullámok pedig becsapnak vala a hajóba, annyira, hogy már-már megtelék. Ő pedig a hajó hátulsó részében a fejaljon aluszik vala. És fölkelték őt és mondának, néki: Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk? És felkelvén megdorgálá a szelet, és monda a tengernek: Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lőn nagy csendesség. És monda nékik: Miért vagytok ily félénkek? Hogy van, hogy nincsen hitetek? És megfélemlének nagy félelemmel, és ezt mondják vala egymásnak: Kicsoda hát ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek néki?
Menjünk át a túlsó partra… Ezek voltak az Úr Jézus Krisztus szavai a tanítványai felé. A tanítványok nem gondolták magukban, hogy ez a rövidke hajóutazás „majdnem” az életükbe fog kerülni. De jó is volt ez így, mivel ha látták volna előre azt a nagy vihart, amely őket érte később, akkor nem igazán indultak volna el a hajóval, még akkor sem, hogy Jézus velük volt. A Mester azonban, céllal ment át, vagy céllal vitette át a tanítványait Gadara tartományába. Szemtanúi lehettek Jézus Krisztus hatalmának, amely lecsendesítette a dühös vihart és a gonosztól megszállott embert pedig megszabadította.
Előfordul, hogy Isten Fia minket is átutasít a „túlsó partra”. Olyan kihívásokat állít elénk, amelyek, csak áldást tartogatnak azok számára, akik követik Őt. Nem azt mondom, hogy könnyű az „áthajózás”, de mint az Úr követője Jézus Krisztussal nyugodtan elindulhatok abba az irányba, amelyet Ő mutat nekem.
Nézzük most meg közelebbről, hogy mit is tanulhatunk a tanítványok rövidke „hajó útjáról”?
Az elmélet után gyakorlat. Márk evangéliumában arról olvasunk, hogy az Úr Jézus a túlsó partra való át utazás előtt, egész nap tanított a tenger mellett. Tanította Isten országára az embereket, a sokaságot (36 v.), és tanította a tanítványait. Arról is tudomást szerezhetünk, hogy Jézus példázatokban tanított, de azoknak jelentését a tanítványaival együtt megbeszélték. Jézus Krisztus azonban ismerte a tizenkettő szívének gondolatait. Nekik nemcsak elméletre volt szükségük, hanem jött a gyakorlat, jött a vizsga. Nem olyan régen lettek ez a tanítványok Jézus Krisztus követői, de már tanúi lehettek annak, hogy a Mester miként támasztotta fel a Naini özvegy fiát, miként gyógyított meg egy bélpoklost, miként gyógyította meg a pogány százados szolgáját. Emellett azonban fültanúi lehettek annak a csodálatos tanításnak, a hegyi beszédnek, amelyet mindannyian szívesen meghallgattunk volna Megváltónk ajkáról. A kérdés azonban az, hogy a tizenkét tanítvány mit tanult, vagy jobban mondva az Úr Jézus Krisztusba vetett hitükben milyen mélyre jutottak? Választ kapott Isten Fia is és saját maguk is rövidesen megláthatták azt, hogy hányadán állnak a hitükben. Megjegyzés. Sokszor idézgetjük a Jakab apostol által írt igeverset: Az ígének pedig megtartói legyetek és ne csak hallgatói…(Jakab 1, 22a). Nem tudom, hogy ki mennyire régen kezdte el követni Jézus Krisztust. Azt sem tudom, hogy mennyi igehirdetést, és Igei tanítást hallott idáig. Azt sem tudom, hogy hányszor olvasta át a Bibliát. Azonban világosan kitűnik a Bibliából, hogy az Úr követői nem „csak”, és főleg nem elméleti tanítványok kell, legyenek, hanem gyakorlatiasoknak, cselekvőknek is. Vagyis amit tanulnak drága tanító Mesterüktől, azt alkalmazniuk kell, a saját életükbe.
Az engedelmesség próbája. Szóval, Jézus egész nap tanította az embereket, és amint beesteledet szólt a tanítványoknak, hogy készüljenek fel, mivel egy utazás áll előttük. Amikor mindenki készülődött lassan hazafele, hogy eltegyék magukat holnapra, ők akkor indultak el a túlsó partra. Miért pont most este? Kérdezhették volna a tanítványok. Miért pont a túlsó partra? Nem tudom, hogy megfogalmazódott-e ez a kérdés a szívükben, Jézus Krisztus utasítására, de azt látjuk a történetben, hogy szó nélkül mentek. Megjegyzés. Az engedelmesség fontos erény egy hívő ember életében. Elindulni, amikor az Úr szól. Tenni azt, amit Ő vár. Menni oda, amely még számunkra ismeretlen terület. Gyakran kerülünk ilyen helyzetbe, ha az Urat követjük. Követjük-e mindenhová, és minden helyzetbe Urunkat, aki kész volt az életét is feláldozni érettünk? Vagy vannak kifogásaink, vágyaink, elképzeléseink, amelyek megállítanak. Könnyű követni az Urat oda, ahová mi is vágyunk. Könnyű elindulni azon az úton melynek látjuk a végét. De beleindulni az „éjszakában”. Na, igen, ez az igazi engedelmesség, amikor nem én szabom meg Jézus Krisztusnak, hogy miként és hová irányítsa az életemet. Ez az igazi engedelmesség.
A bizonyságtevés lehetősége. Egyedül Márk evangéliumában olvasunk arról, hogy más hajók is elindultak a túlsó partra. Kik voltak azok? Nem tudjuk. Feltehetőleg oly emberek, akik a parton is hallgatták Jézust. Olyan emberek, akik talán többet kívántak hallani a Mestertől. Míg azonban nekik, ez a hajózás egy fajta kaland lehetett, addig a tanítványoknak lehetőség adatott arra, hogy bizonyságot tegyenek arról, a hitről, amellyel a Megváltót követték. Sajnos ez a bizonyságtevés nem igen sikerült valami jól, láthatjuk a történetből. Megjegyzés. Egy hívő ember élete nyitott könyv a világ előtt, ha akarjuk, ha nem. A szomszédjaink, munkatársaink, hitetlen barátaink nagyítóval figyelik az életvitelünket. Hamar rájönnek arra, hogy csupán elmélet a keresztyén életünk, vagy gyakorlat is az. Nem az a „dicsőség”, amikor hívő környezetben zengedezünk örömmel Megváltónkról. Hanem az, amikor ugyanezt tesszük beszédünkkel és életvitelünkkel a mindennapi életben, amikor a „farkasok” között vagyunk összezárva. Emlékszem arra, az esetre, amikor egy ifjúsági konferencia legvégén (több mint 13 éve), a helyi lelkipásztor testvér a következőket mondta: Az igazi istentisztelet, most következik, kint az emberek között.
Hitet próbáló szélvihar. Amint hajóztak a tanítványok a túlsó partra bele kerültek egy olyan viharba, amelyet egy halász, vagy hajós ember sem kíván. Elkezdett a szél egyre erősebben, és dühösebben fújni, miközben a tenger hullámai egyre magasabbakká váltak. A hatalmas dühöngő tengerrel szemben, a hajójuk, olyan lehetet, mint egy kis papírhajó, amelyet a tenger odavitt ahová csak akart. Úgy olvassuk a történetben, hogy a vizek egyre jobban befolytak a hajóba, és már-már elkezdett süllyedezni. Megjegyzés. Bizony, a hívő élet útja nem mindig csillogás, nem mindig sima, nem mindig napsütés. De ezt mindenki tudhatja. Igen, jönnek hitet megpróbáló viharok az életünkbe. Jöhetnek olyan események, amelyek elkezdik remegtetni hitünk oszlopait. Ezért is nem tartom becsületesnek azt, amikor egyes emberek, magukat evangélistáknak nevezők, úgy próbálják az embereket csalogatni, hogy fűt-fát összeígérnek. Gyere Jézushoz, és akkor többé nem leszel beteg. Add át a szívedet az Úrnak, és akkor meglátod, hogy Isten megáld. Nem leszel többé szegény. Sikeres lesz az életed. Állandó öröm, és napfény vesz körül. Ez teljességgel ellenkezik Jézus Krisztus szavaival, aki egy alkalommal ezt mondta: Jöjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. (Sokan így képzelik Jézus követését. De van folytatása ennek az igének). Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű (Mt. 11, 28-30). Ismét egy másik helyen ezt mondja az Úr: Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem (Márk 8, 34).
A tanítványok „bukása”. Az Úr Jézus tanítványai a vihar közepette biztos megpróbáltak mindent megtenni, emberileg, azért hogy a hajó el ne süllyedjen. Azonban elérkeztek erejük és bölcsességük végéhez, amikor Jézushoz rohantak, és felkeltették az Urat. Itt zárójelben említeném meg a következőket. Egy kérdés merülhet fel. Hogy létezik az, hogy miközben a szélvihar szinte-szinte elsüllyeszti, a hajót Jézus Krisztus alszik? Két válasz, vagy akár több is lehetséges. Először látszik itt Isten Fiának emberi mivolta. Nem csupán mese az, hogy Jézus Krisztus egyszerre Isten és ember volt. Ő is megéhezett, és elfáradt. Nem is lehet csodálkozni rajta, hiszen ahová csak ment nem volt egy nyugodt perce sem, a sok gyógyulni, vagy szabadulni vágyó lélektől. Másodjára, érdemes megjegyezni azt, hogy csak az olyan ember tud nyugodt lenni a legnehezebb „viharokban” is, aki feltétlenül bízik az Atyában. Jézus Krisztus pedig pontosan ezt tette. Egész földi életében tudatában volt annak, hogy az élete az Atya kezében van. Ha pedig, valakinek az élete az Atya kezében van, akkor jöjjön, akármily vihar az biztonságban van.
Szóval, mi volt a tanítványok reakciója? Márk evangéliumában a következőket olvashatjuk: Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk? Úgy tűnik mintha a tanítványok „elővették” volna Jézust. Mintha nekik ált volna feljebb. Mester mi eljöttünk veled ide, és ahelyett, hogy segítenél, te alszol. Nem törődsz velünk. Megjegyzés. Sokan jutnak hasonló álláspontra, amikor úgy gondolják, hogy Jézus elfeledkezett róluk. Amikor szinte szemrehányóan fordulnak Istenhez.
Lukács evangéliumában a következőképpen van megfogalmazva a kiáltásuk a Mester felé: Mester, Mester, elveszünk. Eme kiáltás szerint a tanítványok szinte lemondtak minden szabadulásról. Itt a vég. Nincs tovább. Elveszünk. Megjegyzés. Az is megtörténhet, hogy az ember olyan állapotba kerülhet, amely telve van pesszimizmussal, és teljes reménytelenséggel. Nagyon nehéz az ilyen emberrel valamit is kezdeni.
Máté evangélista, aki személyesen átélte a vihart, nem úgy, mint Márk és Lukács, a következő képen emlékszik meg a saját reakciójukról: Uram, ments meg minket; mert elveszünk. Ebből a kiáltásból az vehető észre, hogy nagyon megijedtek, de tudták azt, hogy Jézus Krisztus segíthet rajtuk.
Jézus Krisztus felkelvén megdorgálta a szelet, és a vihar lecsendesedett, és újból csend, nyugalom lett. Ezután a tanítványaihoz fordulván rámutatott a problémájuk gyökerére. Az igazság az volt, hogy a tizenkét tanítvány még nem hitt Jézus Krisztusban úgy, mint mindenható Istenben. Ezt láthatjuk abban is, ahogy egymástól kérdezgették: Kicsoda hát ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek néki? Jézus Krisztus nem megdorgálta őket, nem lehordta őket, hanem fájó szeretettel, világított rá az igazságra. Nem azért, hogy a tanítványok elkeseredjenek, hanem azért, hogy a hitük elmélyüljön a Megváltóban. Ezért is kellet nekik, a túlsó partra áthajózzanak Krisztussal.
Jézus Krisztussal bármilyen „útra” érdemes elindulni. Higgyünk benne, ne csak elméletben, hanem gyakorlatban is. Bárcsak lenne a bizonyságtevésünk Istent dicsőítő. A hitünket megpróbáló „viharokban” pedig, ne veszítsük el a reménységünket a Megváltónkban, mert ha Ő parancsol, akkor csend lesz mind bennünk, és mind körülöttünk. Ha pedig elbuktunk a „vizsgán”, akkor sem keseredjünk el, hanem tekintsünk most fel Jézus Krisztusra, aki a világ Ura, és szeret minket. ÁMEN.
Megjegyzések