A minap kaptam egy kedves levelet egyik kedves testvéremtől, Magyarországról. Még teológus koromban találkoztunk velük, és kedves családjával, és azóta is tartjuk velük a kapcsolatot. 2008-ban rosszindulatú daganatot fedeztek fel a szervezetében, és ez megváltoztatta az életüket. Azóta több mint egy év eltelt, és hála Istennek, most a gyógyulásáról tett bizonyságot. Elolvasva levelét, úgy gondoltam, hogy nem árt ha mások is elolvassák. Istennek van hatalma a rákos betegségekből meggyógyítani az embert, ha ez az Ő akarata. Szóval itt olvasható kedves testvérem bizonyságtétele:
"Gyógyulásom története
Az elmúlt időszakban két alkalommal is bizonyságot tettem gyógyulásom történetéről, de mindkét alkalommal meg kellett állapítanom, hogy nem a szavak embere vagyok, legalábbis nem a hangos szóé. Úgy gondoltam, írott formában is megosztom a Tesó újság olvasóival az elmúlt év történéseit.
2008. augusztus 8-án kellett befeküdnöm egy szövettani vizsgálatra egy budai kórházba. A nap emlékezetes, már csak azért is, mert aznap volt a pekingi olimpia megnyitó ünnepsége. Egy hét múlva 15-ére hívott vissza az orvos az eredményért. Kánikula volt és már a lelet ismertetése előtt is leizzadva várakoztam. Orvosom néhány tiszteletkör után közölte, hogy daganat és abból is a rosszindulatú fajta a vizsgálat eredménye. Azt is egyértelművé tette, hogy a sebészeti protokoll szerint a műtét megfelelő kezelések után elkerülhetetlen. Mindezt a kórház folyosóján mondta. Szerencsére nem volt senki a közelünkben. Persze forgott velem a világ, de mindjárt mondtam neki, hogy sokan fognak imádkozni értem és Isten meg tud gyógyítani. Ő ezt csak azzal nyugtázta, hogy mindig a rendes embereket éri ilyen, míg a gazemberek vidáman szaladgálnak. Hogy miért gondolta, hogy rendes ember lennék, azt nem tudom, de nem kezdtem vele vitatkozni, mivel kiszáradt a szám és nyelni is alig bírtam. Szédelegve és remegő gyomorral indultam kocsim felé és Istenhez könyörögtem, hogy a hazafelé tartó úton ne legyen semmi gond mivel eléggé kábának éreztem magam. Nem is lett, akkor. Csak pár nap múlva, mikor is első vizitre mentem az onkológushoz. Igaz ekkor nem is imádkoztam kifejezetten azért, hogy Isten őrizzen az úton, de Ő ennek ellenére megtette, mert ugyan a kocsi majdnem totálkárosra tört, feleségemnek és nekem viszont semmi bajunk nem lett. Attól kezdve 8 hónapon át nem is vezettem.
Szeptember végén kezdődtek a sugárkezelések egy pesti kórházban és az első adag kemoterápiát is ekkor kaptam. Hat héten át minden nap kaptam a sugarat, amit az utolsó napokig jól viseltem. A legutolsó kezelési napon már nagyon rosszul voltam és az orvosi szobában majdnem elájultam. Természetesen azonnal be kellett feküdnöm a kórházba. Pár nap után az onkológiáról átszállítottak az intenzív osztályra mivel a kemoterápia és egy, általam már évek óta szedett gyógyszer kölcsönhatásaként a fehérvérsejtjeim száma vészesen a nullához közelített. Ekkor már kómás állapotban voltam, ami 3 napig tartott. Érdekes módon ebből az időszakból csak arra emlékszem, hogy István zöld köpenyben az intenzív osztályon imádkozik értem, míg a többi elöljáró a kórház előtt tette ugyanezt. Isten kegyelmes volt, mert egy hét után visszaengedtek az intenzívről az onkológiára ahonnan újabb egy hét után hazaengedtek. A kómából való felébredésem után megdöbbenve tapasztaltam, hogy a korábban kézzel is tapintható diónyi daganat teljesen eltűnt. Isten csodát tett. Ez akkor és a műtétre készülés közben arra késztetett, hogy próbáljam az orvosokat meggyőzni a műtét szükségtelenségéről. Ezt egy MR vizsgálat megcáfolta, ami kimutatta, hogy bizony a környező szövetek szintjén nincs minden rendben és a műtét elkerülhetetlen. Ebben megnyugodva vártam, hogy kellőképpen felerősödjek december és január során a februárra kitűzött műtét idejére. A felerősödést valamelyest gátolta két kisebb urológiai műtéti beavatkozás, melyek a sugárkezelés mellékhatását voltak hivatottak rendbe tenni. Isten ezeken is átsegített.
Sebészemet megkeresve kiderült, hogy időközben őt egy másik, tőlünk még messzebb lévő budai kórházba helyezték, és az osztályvezető főorvost pedig kirúgták abból a korházból ahol az ilyen műtétekre szakosodott a sebészet. Szóval elég sok kétség volt afelől, hogy valóban jó helyen vagyok-e a műtét szempontjából. Isten vezetett ebben a helyzetben is, mert egy betegtárs ajánlása révén fogadott egy sebész főorvos ugyanabban a kórházban ahol a sugárkezelést és kemoterápiát is végezték. Nagyon alaposan elmagyarázott a főorvos mindent a műtét szükségességéről és az emiatt beálló, életre szóló, végleges változásokról, melyekre lelkileg is fel kellett készülni.
Február 23-án megtörtént a műtét, mely igazándiból 3 műtéttel ért fel mivel 3 vágást is ejtettek. Minden rendben lévőnek tűnt, csak a láz nem akart múlni, egy, kettő, sőt három hét múlva sem. Igaz hőemelkedéssé enyhült, de a műtét után még 8 héttel is megvolt. Számos vizsgálat után végre úgy tűnt megtalálták az okát, melyet egy újabb kisebb műtéttel orvosoltak. Természetesen a több hetes lázas állapot nagyon legyengített, de egyre erősödtem, szinte napról napra. A helyzet javult, melyet az is mutatott, hogy a sebész a heti rendszerességű kontrollról először 2 hétre rendelt vissza majd 1 hónapra és most már csak 3 hónap múlva akar látni. Közben az onkológus is beérte 3 hónapos kontrollal, sőt a belgyógyász csak 1 év múlva akar látni.
Közben olyannyira megerősödtem, hogy a házimunkákból úgy, mint fűnyírás, ablakpucolás mértékkel, takarítás is ki tudom venni a részem. Ismét tudok vezetni is, legutóbb már a gyülekezeti konferenciára, Balatonlellére is el tudtunk menni.
Isten a munkahelyemmel kapcsolatban is csodálatosan gondoskodott rólunk. Ahelyett, hogy leszázalékoltak volna, az elmúlt egy évben csak kétszer kellett 3 hetes betegállományba mennem, mivel munkámat többé-kevésbé otthonról is tudtam végezni és főnökeim nagyon rugalmasan álltak a helyzethez.
Hálás vagyok Istennek, hogy még terve van velem itt, habár az elmúlt időszak felkészített a vele való találkozásra és örömmel is mennék, de csak ha már itt lent nincs teendőm. Hálás vagyok a gyülekezetnek és a testvéreknek az imaharcért és örömmel teszek bizonyságot Isten csodálatos kegyelméről és imameghallgatásáról.
Isten sok igén keresztül erősített az elmúlt év során melyeket a blogomon próbáltam rendszeresen megosztani. Talán a legegyértelműbb és legemlékezetesebb a Filippi 2,27: “Meg is betegedett halálosan, de az Isten megkönyörült rajta, sőt nem csak rajta, hanem énrajtam is…”
Reichert György"
"Gyógyulásom története
Az elmúlt időszakban két alkalommal is bizonyságot tettem gyógyulásom történetéről, de mindkét alkalommal meg kellett állapítanom, hogy nem a szavak embere vagyok, legalábbis nem a hangos szóé. Úgy gondoltam, írott formában is megosztom a Tesó újság olvasóival az elmúlt év történéseit.
2008. augusztus 8-án kellett befeküdnöm egy szövettani vizsgálatra egy budai kórházba. A nap emlékezetes, már csak azért is, mert aznap volt a pekingi olimpia megnyitó ünnepsége. Egy hét múlva 15-ére hívott vissza az orvos az eredményért. Kánikula volt és már a lelet ismertetése előtt is leizzadva várakoztam. Orvosom néhány tiszteletkör után közölte, hogy daganat és abból is a rosszindulatú fajta a vizsgálat eredménye. Azt is egyértelművé tette, hogy a sebészeti protokoll szerint a műtét megfelelő kezelések után elkerülhetetlen. Mindezt a kórház folyosóján mondta. Szerencsére nem volt senki a közelünkben. Persze forgott velem a világ, de mindjárt mondtam neki, hogy sokan fognak imádkozni értem és Isten meg tud gyógyítani. Ő ezt csak azzal nyugtázta, hogy mindig a rendes embereket éri ilyen, míg a gazemberek vidáman szaladgálnak. Hogy miért gondolta, hogy rendes ember lennék, azt nem tudom, de nem kezdtem vele vitatkozni, mivel kiszáradt a szám és nyelni is alig bírtam. Szédelegve és remegő gyomorral indultam kocsim felé és Istenhez könyörögtem, hogy a hazafelé tartó úton ne legyen semmi gond mivel eléggé kábának éreztem magam. Nem is lett, akkor. Csak pár nap múlva, mikor is első vizitre mentem az onkológushoz. Igaz ekkor nem is imádkoztam kifejezetten azért, hogy Isten őrizzen az úton, de Ő ennek ellenére megtette, mert ugyan a kocsi majdnem totálkárosra tört, feleségemnek és nekem viszont semmi bajunk nem lett. Attól kezdve 8 hónapon át nem is vezettem.
Szeptember végén kezdődtek a sugárkezelések egy pesti kórházban és az első adag kemoterápiát is ekkor kaptam. Hat héten át minden nap kaptam a sugarat, amit az utolsó napokig jól viseltem. A legutolsó kezelési napon már nagyon rosszul voltam és az orvosi szobában majdnem elájultam. Természetesen azonnal be kellett feküdnöm a kórházba. Pár nap után az onkológiáról átszállítottak az intenzív osztályra mivel a kemoterápia és egy, általam már évek óta szedett gyógyszer kölcsönhatásaként a fehérvérsejtjeim száma vészesen a nullához közelített. Ekkor már kómás állapotban voltam, ami 3 napig tartott. Érdekes módon ebből az időszakból csak arra emlékszem, hogy István zöld köpenyben az intenzív osztályon imádkozik értem, míg a többi elöljáró a kórház előtt tette ugyanezt. Isten kegyelmes volt, mert egy hét után visszaengedtek az intenzívről az onkológiára ahonnan újabb egy hét után hazaengedtek. A kómából való felébredésem után megdöbbenve tapasztaltam, hogy a korábban kézzel is tapintható diónyi daganat teljesen eltűnt. Isten csodát tett. Ez akkor és a műtétre készülés közben arra késztetett, hogy próbáljam az orvosokat meggyőzni a műtét szükségtelenségéről. Ezt egy MR vizsgálat megcáfolta, ami kimutatta, hogy bizony a környező szövetek szintjén nincs minden rendben és a műtét elkerülhetetlen. Ebben megnyugodva vártam, hogy kellőképpen felerősödjek december és január során a februárra kitűzött műtét idejére. A felerősödést valamelyest gátolta két kisebb urológiai műtéti beavatkozás, melyek a sugárkezelés mellékhatását voltak hivatottak rendbe tenni. Isten ezeken is átsegített.
Sebészemet megkeresve kiderült, hogy időközben őt egy másik, tőlünk még messzebb lévő budai kórházba helyezték, és az osztályvezető főorvost pedig kirúgták abból a korházból ahol az ilyen műtétekre szakosodott a sebészet. Szóval elég sok kétség volt afelől, hogy valóban jó helyen vagyok-e a műtét szempontjából. Isten vezetett ebben a helyzetben is, mert egy betegtárs ajánlása révén fogadott egy sebész főorvos ugyanabban a kórházban ahol a sugárkezelést és kemoterápiát is végezték. Nagyon alaposan elmagyarázott a főorvos mindent a műtét szükségességéről és az emiatt beálló, életre szóló, végleges változásokról, melyekre lelkileg is fel kellett készülni.
Február 23-án megtörtént a műtét, mely igazándiból 3 műtéttel ért fel mivel 3 vágást is ejtettek. Minden rendben lévőnek tűnt, csak a láz nem akart múlni, egy, kettő, sőt három hét múlva sem. Igaz hőemelkedéssé enyhült, de a műtét után még 8 héttel is megvolt. Számos vizsgálat után végre úgy tűnt megtalálták az okát, melyet egy újabb kisebb műtéttel orvosoltak. Természetesen a több hetes lázas állapot nagyon legyengített, de egyre erősödtem, szinte napról napra. A helyzet javult, melyet az is mutatott, hogy a sebész a heti rendszerességű kontrollról először 2 hétre rendelt vissza majd 1 hónapra és most már csak 3 hónap múlva akar látni. Közben az onkológus is beérte 3 hónapos kontrollal, sőt a belgyógyász csak 1 év múlva akar látni.
Közben olyannyira megerősödtem, hogy a házimunkákból úgy, mint fűnyírás, ablakpucolás mértékkel, takarítás is ki tudom venni a részem. Ismét tudok vezetni is, legutóbb már a gyülekezeti konferenciára, Balatonlellére is el tudtunk menni.
Isten a munkahelyemmel kapcsolatban is csodálatosan gondoskodott rólunk. Ahelyett, hogy leszázalékoltak volna, az elmúlt egy évben csak kétszer kellett 3 hetes betegállományba mennem, mivel munkámat többé-kevésbé otthonról is tudtam végezni és főnökeim nagyon rugalmasan álltak a helyzethez.
Hálás vagyok Istennek, hogy még terve van velem itt, habár az elmúlt időszak felkészített a vele való találkozásra és örömmel is mennék, de csak ha már itt lent nincs teendőm. Hálás vagyok a gyülekezetnek és a testvéreknek az imaharcért és örömmel teszek bizonyságot Isten csodálatos kegyelméről és imameghallgatásáról.
Isten sok igén keresztül erősített az elmúlt év során melyeket a blogomon próbáltam rendszeresen megosztani. Talán a legegyértelműbb és legemlékezetesebb a Filippi 2,27: “Meg is betegedett halálosan, de az Isten megkönyörült rajta, sőt nem csak rajta, hanem énrajtam is…”
Reichert György"
Megjegyzések