Ki és hogyan evangélizáljon?

Tegnap este Székelyudvarhelyen voltam evangelizációs alkalmon. Már másodjára jártam a szép gyülekezeti épületben, és most is hálát adtam magamban az Úrnak, hogy kedves testvéreink egy ilyen szép imaházat építettek. A városból is jöttek látogatók, bár én nem igazán tudtam, hogy kik azok, de voltak. Az igehirdetés alkalmával a Márk 5:25-34 verseiből hirdettem Krisztus evangéliumát, és remélem, hogy Isten drága Szent Lelke munkálkodott a jelenlevők szívében. Az alkalom után Boross Róbert lelkipásztor testvérem hívott meg vacsorára. A vacsora közben beszélgettünk. Több minden előjött, és több minden ejtett engem gondolkozásban. Beszélgettünk többek között arról, hogy nem elég az, ha egy gyülekezetben különböző belső körök működnek. Most gondolok női körre, ifjúsági órákra, vasárnapi iskolákra, gyermek klubbokra, énekkarok és zenekarok működésére és talán még folytathatnám a felsorolást. Ha az adott gyülekezetben nincs megtérés MIT ÉR AZ EGÉSZ? Nem vagyok az imént említett alkalmak ellen, hiszen nálunk, a Kovásznai gyülekezetben is vannak különböző tevékenységek, DE azt látom, hogy sokak számára ezek jelentik Krisztus követését, és ezek jelentik egy gyülekezet helyes működését. Isten egy sokkal magasztosabb céllal hívott ki minket ebből a világból. Nem azért könyörült rajtam, hogy utána beburkolózzak a saját kis világomba, és élvezzem minden gond nélkül Isten megbocsátásának az ajándékát. Hol marad az evangélium megosztása? Hol maradnak a megtérések? Elégedjünk meg azzal az állapottal amibe kerültünk? Úgy gondolom, hogy nem szabad felemelt kézzel feladnunk a harcot, és a reménységet, hiszen Krisztus nem változott, és az Ő hatalma sem. Ő képes ébredést ajándékozni nekünk, és remélem, hogy mihamarább meg is teszi. 

Szóval az evangelizálás. Egyre inkább azt látom, hogy CSAK akkor lesznek eredményesek az  egy hetes, vagy hétvégés evangelizáló alkalmaink a gyülekezetekben, ha a hétköznapokban is folytatjuk ezt a drága munkát ott ahol élünk, szóban és tettben egyaránt. Ha Isten gyermekei ezt a nemes feladatot nem végzik, akkor hiába fáradozunk, hiába osztogatunk meghívókat, hiába tartunk ilyen olyan alkalmakat. Erre talán valaki azt mondja, hogy nehéz ma egy olyan világban bizonyságot tenni Krisztusról, ahol a gonoszság mérhetetlen fokokat ért és ér el. Az embereket nem érdekli Isten, és nem törődnek a saját lelkük sorsával. Lehet hogy ez igaz, de lehet, hogy mégsem. Emlékszem arra, még teológus voltam a Budapesti Baptista Akadémián, amikor az egyik órán, egy kedves tanárunk behozott egy videokazettát. A kazettán egy kis film volt látható amely bemutatta, hogy miként lehet az evangéliumot megosztani az emberekkel, és miként lehetünk még ebben is kétbalkezesek. Megpróbálom a történetet felidézni:

Egy adott gyülekezetben a lelkipásztor összehívta a tagokat, és együtt megbeszélték, hogy lesz egy hónapjuk arra, hogy valakinek elmondják az evangéliumot. Egy célt is kitűztek maguk elé. Az adott hónap végére, minden gyülekezeti tag megpróbál egy személyt Krisztushoz hozni. A tagok között volt egy fiatal házaspár is. Miután hazamentek, eldöntötték, hogy kérik Isten segítségét az evangélium hirdetésében. Másnap a férj kint járt a kertjében, miközben egyre csak azon töprengett, hogy kivel is oszthatná meg az evangéliumot. Közben a szomszédban lakó egyedálló férfi állt meg mellette, és ezt kérdezte: Kedves szomszéd nem tudna adni nekem egy kalapácsot? A hívő atyafi egy kicsit bosszúsan kereste meg a kalapácsot, mivel a töprengésében megzavarták. Majd oda adta a szomszédjának, aki próbált volna tovább beszélgetni, de ekkor a mi főszereplőnk, röviden elmondta, hogy neki sokkal magasztosabb célja van. Jézus Krisztus evangéliumát kell, valakinek hirdesse. A szomszéd nem erősködött tovább, hanem elment a dolgára. Eközben a hívő férfi felesége áthívta szomszédasszonyát, és egész nap a konyhában forgolódtak jó kedvűen. Este lefekvés előtt a férj oda fordult feleségéhez és kérdezte: drágám sikerült valakit "meg evangelizálj"? Nem - jött a válasz. Te - kérdezte a felesége? Én sem, pedig egész nap azon gondolkoztam, hogy kivel kellene beszéljek az evangéliumról. Múltak a napok. Főhősünk éppen a kocsiját szerelte, amikor újból átjött a szomszédja, és felajánlotta a segítségét. Azonban eme hívő testvér, a következőket mondta: már befejetem a szerelést, és fontos dolgom van. Valakinek ma mindenképp kell beszéljek Jézusról - majd fogta magát, bement a lakásba. A szomszéd megvonta a vállát és ment ő is a dolgára. A feleség időközben a szomszéd asszonyával elment a városba. Sétáltak, nézelődtek, és hétköznapi dolgokról beszélgettek. Majd hazaérvén, a szomszédasszonya áthívta még egy kis teára. Telt az idő. Már  késő este volt. A hívő férfi nézte az óráját? Hol lehet a felesége? Fél óra múlva megérkezett. A férj bosszús volt. A felesége elmondta, hogy nagyon jó beszélgetés alakult ki a szomszédasszonyával. A férfi erre ezt kérdezte: megért ez az asszony? Nem - válaszolt a feleség. Akkor miért töltöttél annyi időt vele; mindjárt itt van a hónap vége, és még senkit sem vezettünk Krisztushoz. Másnap a férj nyúzottan ült a reggeli mellé. Elpanaszolta feleségének, hogy ő még nem talált senkit, akivel Krisztusról elbeszélgetne. A felesége azonban ezt mondta - mi van azzal a szomszéddal, aki többször is átjött hozzád? A férj gondolkodott. Hogy ez neki nem jutott eszébe?! A reggeli után gyorsan át is ment, a szomszéd nagy örömmel fogadta, megkínálta őt egy kis teával, mellé illő süteménnyel. Elmondta, hogy mennyire várt már arra, hogy valakivel elbeszélgessen. Hosszú órákon keresztül csak mondta és mondta az életét. Beszélt a tönkrement házasságáról. Betegségéről, és az összes nyomorúságáról. Elmondta, hogy mennyire reménytelennek látja az életet. A hívő atyafi nagyokat hallgatott. Semmi nem jutott az eszébe. A végén azonban a szomszéd ezt mondta: nem is tudja elképzelni, hogy milyen jó volt magával beszélgetni. De én nem is mondtam semmit - mentegetőzött a hívő férfi. A szomszéd erre ezt mondta - de volt türelme meghallgatni. Eközben a felesége és az szomszédasszony a konyhában beszélgettek egy kis kávé mellett. Megcsörrent a telefon. A feleség felvette, és amikor letette a kagylót, elkezdtek a könnyei folyni a szeméből, és szomorúan ült vissza az asztalhoz. A szomszédasszonya gyorsan rákérdezett - mi történt? Most kaptam a hírt, hogy az idős édesanyám meghalt - válaszolt a feleség. A szomszédasszony kezdte vigasztalni, de nem állhatta meg, hogy ne kérdezzen valamit - tudom, hogy maguk Isten félő emberek. Szeretik az Úr Jézus Krisztust. Úgy gondoltam, hogy semmi nem szomoríthatja meg magukat. Úgy gondoltam, hogy maguk nem éreznek semmit. De most látom sírni, de mégsem látom azt a vigasztalhatatlan szomorúságot a szemében, mint ami bennem volt, amikor én az édesanyámat elveszítettem. Mi a titka? Erre a kérdésre a feleség szeretettel beszélt Jézus Krisztusról, bűnbocsánatról, és a tőle kapott békességről. A bizonyságtevés után a szomszédasszony ezt mondta - Én is szeretném azt a Krisztust követni, akiről maga beszélt. Ott, azon a helyen  döntött Krisztus mellett. Egy hét múlva a férj ezt mondta a feleségének - képzeld el ,a szomszédom, az - az egyedül élő férfi meghívott magával halászni, de nem tudom, hogy mit tegyek? Menjek el? Még senkit sem vezettem Krisztushoz, és az idő nagyon rövid. A felsége azt tanácsolta, hogy fogadja el a szomszédjának a meghívását. Valamint arra intette, hogy legyen a szíve nyitott a beszélgetésekre, és szeretettel forduljon a szomszédja felé. Ha pedig a beszélgetés úgy alakul, akkor beszéljen Krisztusról. A férj megfogatta a feleségének tanácsát. Elment a szomszéddal egy hajón halászni. Tengeri beteg lett, de még ennek ellenére is élvezte az egészet. Nagyon jót beszélgetett a szomszédjával. Egyszer csak a szomszédja ezt kérdezte: mit gondol meg tudna Isten nekem, egy ilyen bűnös embernek bocsátani? Váratlanul érte a hívő férfit ez a kérdés. Szívében segítségért fohászkodott az Úrhoz, és elkezdett Krisztus szeretetéről beszélni. A végén pedig már mind a ketten ott térdeltek és sírva imádkoztak. 

 

Úgy gondolom, hogy tanulhatunk ebből a történetből. Sokszor annyira szeretnénk az evangéliumot megosztani másokkal, hogy nem vesszük észre azt a szomszédot, rokont, barátot, vagy éppen ismeretlent aki kész arra, hogy Krisztusról halljon. Ugyanakkor az emberekhez Krisztus szeretetével kell, közeledjünk. Nem azért kell, keressük a velük való kapcsolatot, hogy e kötelességünket letudjuk, hanem Isten szeretetének az eszközeiként, próbáljunk valóban Istentől jövő megoldást adni bűneik, életük nehézségére. 

 

Lassan befejezem e bejegyzést. Nem gondoltam, hogy ilyen hosszú leszek, de úgy éreztem, hogy ezeket le kell, írjam. Holnap, ha Isten megengedi, akkor este Bükszádra megyek Krisztus evangéliumát hirdetni. Isten áldjon és tanítson meg minket helyesen fénykedni, és helyesen lelkeket menteni.