Van már két hete is annak, hogy Vass Gergely testvér megkért arra, hogy egy cikket írjak az "Üdvüzenet" keresztyén folyóiratunkba. Két hét késéssel ez megtörtént, és úgy gondoltam, hogy a blogomba is megjelentetem a cikket, azért ha valaki nem olvasná az Üdvüzenetet. Szóval itt van:
„És minden nap egy akarattal kitartva a templomban, és megtörve házanként a kenyeret, részesednek vala eledelben örömmel és tiszta szívvel”.
„És minden nap egy akarattal kitartva a templomban, és megtörve házanként a kenyeret, részesednek vala eledelben örömmel és tiszta szívvel”.
Az első keresztyének mindennap találkoztak együtt, amikor is ápolták az egymással és az Úrral való közösségüket. Nem volt az túlzás? Nem volt unalmas? Úgy látjuk Isten igéjéből, hogy ez természetes volt.
Az istentiszteleteken való részvétel témája már régóta foglakoztat engem, talán azért is mert lelkipásztorként egy olyan betegséget látok közösségeinkben (mellesleg biztos vagyok abban, hogy nem csak én látom ezt), amelyből sürgősen meg kell térnünk Istenhez A kommunizmus nyomására nem volt nagy szabadságunk arra nézve, hogy az Úr Jézus Krisztus nevében bármikor és bárhol összegyűljünk. Ennek ellenére az Úr gyermekei megtalálták a módját, idejét arra, hogy egymással közösségben legyen, akár házakban és akár éjszaka.
Az 1989-es forradalom kezdetétől szabadon tarthatjuk Istentiszteletinket, és bármikor összegyűlhetünk azért, hogy testvéri közösségben imádjuk az Urat. Most azonban nem élünk ezzel a lehetőséggel! Milyen is az ember?! Nem csak a hétközi bibliaórákról hiányoznak sokan a gyülekezet tagjai közül, hanem lassan már vasárnap sem jönnek el az Úr házába.
Természetesen a keresztyének körében számos kifogás hangzik el, amelyek miatt egy „kicsit” hanyagolják a közösségbe járást. A legelterjedtebb kifogás, az, hogy az embernek valamikor pihennie is kell. Elvégre a vasárnap arra van, mondják, hogy az ember megpihenjen. Természetesen a legtöbben, amikor ezt az érvet hozzák fel védelmükre, akkor ezen azt értik, hogy vasárnap elég a léleknek egy egyszeri istentiszteleti alkalom. Ezután hazamegyünk az alkalomról. EGY jót ebédelünk, úgy és annyi mennyiségben, ahogy ezt egész héten talán nem tettük. Ezután lefekszünk, és néhány „órácskát” alszunk, ami után pedig azt tesszük, ami a testünknek jónak tetszik. Ezzel a nyugalomnappal kapcsolatban szeretném idézni azt a hitvallásunkat, amit elfogatunk mindannyian, kik a baptista közösségünkben nyíltan vállaltuk, a „fehérruhát”: „Hisszük, hogy Isten a nyugalomnapot lelki és testi felüdülésünkre ajándékozta. Ezen a napon időnk javát igetanulmányozásra, istentiszteleteken való részvételre, imádságra, a közösség gyakorlására és a testvéri szeretet ápolására szenteljük. A nyugalomnapon az irgalmasság cselekedeteit és az elkerülhetetlen közérdekű munkákat kivéve, minden köznapi, fáradságos tevékenységtől tartózkodun…(Baptista Hitvallás 1989 – 71 old). A kérdés az, hogy mi történt az évek folyamán? Mikor jutottunk el abba az állapotba, amikor már nem látjuk fontosnak az istentisztelteken való részvételt? Vajon az otthon hallgatott igehirdetés a különböző keresztyén rádióadásokon keresztül, vagy az egyébként szép keresztyén énekek otthon való hallgatása pótolja azokat az áldásokat, amelyeket az Úr házában élhetünk át Istennel?
Hogy mennyire fontos a jelenléted a közösségi alkalmakon, hadd erősítse meg a következő történet. Egy bizonyos községben új templomot építettek, amelynek költségét egy helybeli jómódú férfi állta, aki egyébként komoly Istenfélő ember volt. A templom megnyitásakor, ez az ember a bejáratnál minden tagnak adott egy kis olajlámpát. Senki nem értette ennek okát. Amikor azonban az emberek leültek a padokba, meglepetten látták, hogy nincs villany bevezetve az épületbe. Valaki a tömegből hangosan meg is kérdezte ennek az okát. Ez az Istenfélő ember a következőket válaszolta: Látjátok körbe azokat a lámpa tartókat? Annyi lámpatartó van, amennyi tagja van a gyülekezetnek, és amennyi lámpát osztottam ki. Amikor az istentiszteletre érkeztek, mindenki hozza magával a tőlem kapott olajlámpát. Ezekkel a lámpákkal világítjuk meg az épület belsejét. Minél többen eljönnek az istentiszteleti alkalmakra lámpásaikkal együtt annál világosabb lesz az épületünkben”.
Az Úr legyen kegyelmes hozzánk, és hozza el minél hamarább azt az időt, amikor újból egy szívvel és egy lélekkel, ha kell, mindennap keressük együtt az Úr jelenlétét."
Megjegyzések