Ugrás a fő tartalomra

Az istentiszteleten való részvétel ...

Van már két hete is annak, hogy Vass Gergely testvér megkért arra, hogy egy cikket írjak az "Üdvüzenet" keresztyén folyóiratunkba. Két hét késéssel ez megtörtént, és úgy gondoltam, hogy a blogomba is megjelentetem a cikket, azért ha valaki nem olvasná az Üdvüzenetet. Szóval itt van: 

„És minden nap egy akarattal kitartva a templomban, és megtörve házanként a kenyeret, részesednek vala eledelben örömmel és tiszta szívvel”.

Az első keresztyének mindennap találkoztak együtt, amikor is ápolták az egymással és az Úrral való közösségüket. Nem volt az túlzás? Nem volt unalmas? Úgy látjuk Isten igéjéből, hogy ez természetes volt.
Az istentiszteleteken való részvétel témája már régóta foglakoztat engem, talán azért is mert lelkipásztorként egy olyan betegséget látok közösségeinkben (mellesleg biztos vagyok abban, hogy nem csak én látom ezt), amelyből sürgősen meg kell térnünk Istenhez A kommunizmus nyomására nem volt nagy szabadságunk arra nézve, hogy  az Úr Jézus Krisztus nevében bármikor és bárhol összegyűljünk. Ennek ellenére az Úr gyermekei megtalálták a módját, idejét arra, hogy egymással közösségben legyen, akár házakban és akár éjszaka.
            Az 1989-es forradalom kezdetétől szabadon tarthatjuk Istentiszteletinket, és bármikor összegyűlhetünk azért, hogy testvéri közösségben imádjuk az Urat. Most azonban nem élünk ezzel a lehetőséggel! Milyen is az ember?! Nem csak a hétközi bibliaórákról hiányoznak sokan a gyülekezet tagjai közül, hanem lassan már vasárnap sem jönnek el az Úr házába.
Természetesen a keresztyének körében számos kifogás hangzik el, amelyek miatt egy „kicsit” hanyagolják a közösségbe járást. A legelterjedtebb kifogás, az, hogy az embernek valamikor pihennie is kell. Elvégre a vasárnap arra van, mondják, hogy az ember megpihenjen. Természetesen a legtöbben, amikor ezt az érvet hozzák fel védelmükre, akkor ezen azt értik, hogy vasárnap elég a léleknek egy egyszeri istentiszteleti alkalom. Ezután hazamegyünk az alkalomról. EGY jót ebédelünk, úgy és annyi mennyiségben, ahogy ezt egész héten talán nem tettük. Ezután lefekszünk, és néhány „órácskát” alszunk, ami után pedig azt tesszük, ami a testünknek jónak tetszik. Ezzel a nyugalomnappal kapcsolatban szeretném idézni azt a hitvallásunkat, amit elfogatunk mindannyian, kik a baptista közösségünkben nyíltan vállaltuk, a „fehérruhát”: „Hisszük, hogy Isten a nyugalomnapot lelki és testi felüdülésünkre ajándékozta. Ezen a napon időnk javát igetanulmányozásra, istentiszteleteken való részvételre, imádságra, a közösség gyakorlására és a testvéri szeretet ápolására szenteljük. A nyugalomnapon az irgalmasság cselekedeteit és az elkerülhetetlen közérdekű munkákat kivéve, minden köznapi, fáradságos tevékenységtől tartózkodun…(Baptista Hitvallás 1989 – 71 old). A kérdés az, hogy mi történt az évek folyamán? Mikor jutottunk el abba az állapotba, amikor már nem látjuk fontosnak az istentisztelteken való részvételt? Vajon az otthon hallgatott igehirdetés a különböző keresztyén rádióadásokon keresztül, vagy az egyébként szép keresztyén énekek otthon való hallgatása pótolja azokat az áldásokat, amelyeket az Úr házában élhetünk át Istennel?
Hogy mennyire fontos a jelenléted a közösségi alkalmakon, hadd erősítse meg a következő történet. Egy bizonyos községben új templomot építettek, amelynek költségét egy helybeli jómódú férfi állta, aki egyébként komoly Istenfélő ember volt. A templom megnyitásakor, ez az ember a bejáratnál minden tagnak adott egy kis olajlámpát. Senki nem értette ennek okát. Amikor azonban az emberek leültek a padokba, meglepetten látták, hogy nincs villany bevezetve az épületbe. Valaki a tömegből hangosan meg is kérdezte ennek az okát. Ez az Istenfélő ember a következőket válaszolta: Látjátok körbe azokat a lámpa tartókat? Annyi lámpatartó van, amennyi tagja van a gyülekezetnek, és amennyi lámpát osztottam ki. Amikor az istentiszteletre érkeztek, mindenki hozza magával a tőlem kapott olajlámpát. Ezekkel a lámpákkal világítjuk meg az épület belsejét. Minél többen eljönnek az istentiszteleti alkalmakra lámpásaikkal együtt annál világosabb lesz az épületünkben”.
Az Úr legyen kegyelmes hozzánk, és hozza el minél hamarább azt az időt, amikor újból egy szívvel és egy lélekkel, ha kell, mindennap keressük együtt az Úr jelenlétét."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Ímé, újat cselekszem...

"Ímé, újat cselekszem; most készül, avagy nem tudjátok még"  (Ézsaiás 43:18).      Ez az ige volt az, ami különösképpen hozzám szólt, most az év elején. Régen írtam az oldalamra, nem mintha nem lett volna miről, de jó volt egy kis szünetet tartani. Nem kötelességként veszem a blogolást, hanem egy olyan lehetőségnek, és csatornának, ami által építő gondolatokat oszthatok meg, mindazokkal, akiket ez érdekel. Szóval, visszatérek az előbb említett igevershez, és megosztok néhány gondolatot, amit belőle merítettem.      Régebben az egyik újság arról számolt be miszerint Új Év első napján, egy 18 éves leány vetett véget az életének. Mielőtt ezt megtette volna, egy kis cédulát hagyott hátra a következő írással: "Üzletet kötöttem Istennel, azzal kapcsolatban, hogy ha nem éri meg, hogy ebben az életben éljek, akkor végzek magammal". Itt volt egy fiatal lány, aki egy tartalmas életet szeretett volna élni, de a saját felfogása szerint. Azonban az-az élet, ahogy élt eléged

Töredelmes Lélek

TÖREDELMES LÉLEK A LEGJOBB ÁLDOZAT (Zsoltárok 51:18-19) „Mert nem kivánsz te véresáldozatot, hogy adnék azt, égőáldozatban sem gyönyörködöl. Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek; a töredelmes és bűnbánó szívet oh Isten nem veted meg!” Emlékszem arra, amikor még 15 évesként a mustármag lapját olvastam nagyon megfogott belőle egy történet. Lehet, hogy ti is ismeritek. Egy kisfiúról szól, aki mindenféleképpen áldozatot akart hozni Jézusnak, és elkezdett így imádkozni: Drága Megváltóm, ha kell, akkor elmegyek misszionáriusnak a kannibálok közzé, ha akarod, bibliákat osztogatok a környékünkön, ha akarod ... a végén azonban oda tette, csak egyet kérek, hadd ne kelljek, menjek iskolába! Ma délután a Bibliaiskola évnyitóját is tartjuk, és gondolva az itt tanulókra, remélem, hogy nem ezzel a gondolattal vannak most itt, hogy Uram kérj tőlem akármit, csak azt ne hogy tanuljak. Előfordul az emberrel, hogy Isten iránti szeretetből akar valamit adni, vagy tenni Jézusért, de amikor Is

Isten Kezében ...

"Gondolkodom, hogy ezt meg é rthessem; de neh é z dolog ez szemeimben. M í gnem bemen é k az Isten szent hely é be: meg é rt é m azoknak sors á t" (Zsoltárok 73:16-17). " Könnyű "kimondani" azt, hogy Isten uralkodik, miközben úgy tűnik, hogy a Sátán, a szenvedés és a bűn uralma mintha nagyobb lenne és látszólag Isten tehetetlen. A hit meg kell próbáltasson ahhoz, hogy az igazán értékes legyen Isten előtt. A hitünk megpróbáltatása tesz minket Isten szemében "lelkileg" gazdaggá. Szoktuk mondani: "Tudom, hogy Isten a szeretet, hogy Ő igazságos, szent és igaz"; ezután azonban szembe kerülünk a józan ész által szembesült tényekkel, amelyek ellene szólnak mindannak, amit kimondtunk vagy hiszünk. Megadjuk magunkat, ahogyan a Zsoltár író is majdnem megtette, a pesszimizmus gondolatának…? Ha megpróbálunk feleletet keresni e világban levő problémák megoldására intellektuális vagy tudományos módon, akkor az őrületbe visz, vagy netán tagadja